Bedrótozva – Audio Note Japan kábelek

Az embereket annyira fura dolgok tudják összehozni. Hifistákat például egy nagy darab drót. Mert az könnyű kölcsönadni, vinni tesztelgetni, és ha két ember egyszerre hallja meg, milyen kis csodára képes az a pár gramm ezüst, amit Kondo mester és tanítványai húztak be műanyag szigetelésbe. Jobban belegondolva az összes barátommal rácsodálkoztunk már az AN-Sp drótomra így vagy úgy.
Nekem nagy szerencsém volt, hogy szert tehettem egy három méteres párra. Ez a hajlékony szerkezet annyira háklis és közben annyira elbűvölően más, hogy ha kíváncsian élünk vele együtt, akkora tapasztalatot és hifista öntudatod ad, mint szinte semmi más. Ráadásul hozzám nem véletlenül került. Mint a Hifi Magazin kezdetektől lelkes, és mint kiderült, alapos olvasója, vettem magamnak egy AN-S összekötő kábelt. Az ötletet az adta, hogy a lelki vezetőként működő HFM azt írta, hogy a Merlinben kapható Sound Organisation asztalka nagyon jó. Vettem egyet valami rettenetes 10 000 forintért, valahogy hazacígöltem a tömött hetes buszon. Becsavartam a lábakat, feltettem rá – azt hiszem – az éppen aktuális Marantz erősítőmet, és nagyon jó lett nekem. Még K. Bea szerint is jobban szólt a zene.

Mint gondos Hifi Magazin-olvasó és lelkes vele kísérletező egyed persze végigcsináltam én is a drótos kísérleteket. Még édesanyámat is meg tudtam győzni, hogy kerülje ki a szigeteletlen drótokat a takarításnál. Aztán ugye Darvas László, a HFM maga megírta jól, hogy a fenébe az összes eddigi élet- és készülékveszélyes dróttal, ő bizony átállt egy gyári madzagra. Ugyan nem írhatja le a nevét, de az ára meg a felépítése alapján mindenki kitalálhatja, mi az, és szerinte ezentúl mindenki használjon gyári drótokat. Na erre mintegy kettő perces agymunkával kikövetkeztettem, hogy ez az AN-V drót. Drága volt, talán 27 000 forint. Na de ha a Merlin-árlistán a legjobb erősítőt vagy lemezjátszót akartam volna megvenni, az meg több millió lett volna, hát gondoltam, nekem erre sose fog telni. Egy majdnem legjobb drótra meg igen. Szóval bementem, mondtam, kell egy ilyen, mondták jó, a kezembe adták egy ilyen furcsa műanyag dobozban, mondtam remek, kérdeztem: nagyon fogy? Hogy most ennyire megdicsérte a Hifi Magazin. István rám nézett talán egy cseppet elismerően, és annyit mondott csendesen: – Te vagy az első, aki rájött, miről írtak az újságban. Hm. Ennél azért többre tartottam a magyar átlaghifista sorok között olvasni képességét. Szóval hazavittem az AN-V-t, és tényleg jó volt. Becsszóra. Egy új világ nyílt nekem a zenében. Nagyjából felsorolhatom az összes paramétert, amit ilyenkor fel szoktak – azt mind tudta, de valahogy nem volt kerek az egész. Megmutatott egy új zenei világot, de annak a határai a ködbe vesztek. Egy hatalmas térbe engedett bekukucskálni, tán a fejemet is bedugni, de bemenni még nem. Csak kecsegtetett állandóan, hogy egyszer tényleg betehetem oda a lábam.

És nem csak engem. Hosszú hosszú évekkel később, már Kondo mester KSL-korszakában azt hallottam, hogy a Merlinben könnyedén demonstrálják, hogy az új módon kezelt réz kábel jobb, mint a régi ezüst. Legalábbis egy kedves barátomat meggyőzték. Hogy ez egyszerű tévedés volt vagy trükkös üzleti fogás, nem tudom. Az viszont biztos, hogy marhaság. Persze működött a dolog, hogy az ad-hoc összeállított láncba illesztve a réz KSL-összekötő jobban muzsikált, mint a sokkal drágább ezüst. Ezt én is bárkinek és bármikor meg tudom mutatni. Merthogy az a réz KSL drót zseniális valami. Lelkemre, ha a hifisták nagy része ezt használná a konnektortól a hangszóróig, többet sose törődne holmi madzagokkal, kábelezéssel. Elképesztően egységes, zenei, jól használható, barátságos. Már egy kanóc is jó, szinte mindegy, hova tesszük.

Viszont azt a csodát nem tudja, amit a Japánban, Kondóéknál készült ezüst drótok tudnak. Csak azokból sokkal-sokkal nehezebb egységes rendszert építeni. És rettenetesen sokba kerül. Ráadásul apránként kiépíteni csak nagy-nagy türelemmel lehet. Ja, és messze nem minden készülék kedveli, ha ilyen kábelek segítségével kötözik össze a társaival. Nem csak a faramuci paraméterekről van szó, hanem arról is, hogy brutálisan őszinték ezek a drótok. Szóval macera az van vele.
Ha darabonként építjük ki, akkor muszáj a hangszóródróttal kezdeni. Ez, ha lehet, legyen 5 méteres. Ez jobban szól, mint a három méteres, ami pedig klasszisokkal jobb, mint a kettő. Amit ennél rövidebbre vágtak, az mehet a kukába, pocsék lesz a hangja. És ennek a drótnak kéne a legjobbnak lennie. A régiekből a három méteres SP még elviselhető kompromisszum, az SPX már sokkal jobb, egy újabb öt méteres KSL-SPz maga a megtestesült álom. Feltéve, ha a hangszóródobozba húzott drót fel tudja dolgozni azt az elképesztő információtömeget, ami ezen átjön.

Mert ez a titok. Mindig a lánc végére kell tenni a rendelkezésre álló legjobb kábelünket, mert különben erősen halljuk, hogy valahol egy szűk keresztmetszet van a rendszerben. És ez rettenetesen zavaró. Az AN Japan/Kondo összekötő kábeleknek is megvan az ideális hosszuk. Valahol két méter körül. Az egy méteres még igen jó, de a nyolcvan centis hallgathatatlan. Három méternél hosszabban pedig a legtöbb berendezés között nem is használható.

És még vannak a tápkábelek. Ezek meglepően univerzálisak. Akárhol használjuk, mindig elcsodálkozunk, hogy az iskolai fizikakönyvekben erről nincs egy külön fejezet.
Viszont fontos tudni, hogy még nagyon egységes, szűk keresztmetszeteket nem tartalmazó kábelezéssel is tökéletesen felboríthatjuk rendszerek hangját és gazdák lelki világát. Mert olyasmit mutathatnak meg, aminek létezéséről addig fogalmuk sem volt, és néha jobb, ha nem is tudnak róla, miféle hangok is jönnek ki szeretett készülékeikből.

One thought on “Bedrótozva – Audio Note Japan kábelek

  1. Akkor – bár másik fórumon – de tisztázódott a kérdésre a válasz.
    Köszi itt is!

Hozzászólás:

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .